Repülőn

Görcsösen szorongatom a beszállókártyámat és dúvadként csörtetek végig a folyosón. A kézipoggyászomat – amit voltak szívesek apró darabokra szétszedni; plutónium, robbanóanyag, lőfegyver és kábítószer után kutatva – egy elegáns mozdulattal behajítom a felső rekeszbe majd örömmel konstatálom, hogy a mellettem ülő öregasszony semmilyen számomra érthető nyelven nem beszél, viszont egy imakönyvet szorongat a kezében és már most hangosan imádkozik a Jóistenhez.

Mikor a repülőgép kerekei elhagyják a kifutót, kirángatok ez előttem lévő ülés háttámláján lévő hálóból egy prospektust és megpróbálok belefeledkezni. Pontosan tizenhét perc múlva veszem észre, hogy fejjel lefelé tartom, ami végül is tök mindegy, mert úgyis japánul van benne minden. Egy darabig azon tűnődöm, hogy szerepelt-e a betegtájékoztatón, hogy a nyugtatóra nem lehet inni, majd megnyomom a gombot és a mosolygós stewardessel sürgősen hozatok egy Bloody Maryt.

Az utazómagasságunk 11 000 méter. Valaki meg tudná magyarázni, hogy miért kell ezt közölni az utasokkal? Én már az 5 000 métert sem akartam tudni! Ejtőernyő az bezzeg nincsen! Mégis mit fogunk csinálni, ha zuhanni kezdünk? Annyit még nem ittam, hogy repülni is tudjak! Te csak ne vigyorogjál kopasz csávó, mert te sem vagy az a tipikus rétisas!

A negyedik pohár pia után egy kicsit megnyugszom és érdeklődve nézek körül a fedélzeten, ahol minimum hét gyerek rohangászik körbe-körbe, természetesen visítozva. Kivételt képez a rendkívül jólnevelt és illedelmes szőke kisfiú, aki a középső sorban ül és tíz percenkét megkérdezi: „Anyuci! Mikor zuhanunk már le?”. Az egykedvű válasz mindig ugyanúgy hangzik: „MindjSumoWrestlerárt kisfiam, ne legyél ennyire türelmetlen!” Már legalább öt órája repülünk, de a személyzet még mindig nem vette észre, hogy a japán csávó – aki testsúlyát tekintve biztosan szumó bajnok – beszorult az ülésbe. Gondolom ez lehet az oka, hogy még egyetlen egyszer sem mozdult el onnan. Az előttem lévő ülésen egy szőke nő a fiáról szóló történetekkel szórakoztatja a mellette ülő férfit, a nehéz szüléstől kezdve a Bar Mitzvah*-n keresztül egészen a heresérv műtétig. Mikor a fényképalbum is előkerül, a pasas felszólítja a személyzetet, hogy azonnal keressenek neki egy másik ülést, vagy bepereli az légitársaságot. Mivel az öregasszony simán átalussza az összes légörvényt, én imádkozom helyette az égiekhez és hirtelen hálás leszek a 11 000 méter magasságért, mert így talán könnyebben meghallják. A stewardess úgy tűnik képes olvasni a gondolataimban, mert még meg sem nyomtam a gombot, de ő már ott áll mellettem, a kezében egy ezüstszínű tálcán egy pohár Bloody Mary és egy csomag ismeretlen eredetű rágcsálnivaló, ami kifejezetten jót tesz az idegeimnek.

 Az oszakai reptéren hat órán keresztül ülök a tranzit váróban és meredten bámulom a velem szemben lévő japán feliratú táblát, amire feltételezhetően az van írva, hogy ha nem akarod lekésni a csatlakozást, eszembe ne jusson elaludni! Körülbelül tíz percenként dőlök ki a fotelből, ilyenkor az éppen arra járó kedves japán emberek gondosan visszahelyeznek.

 A felszállásnál olyan erősen szorítom az üléskarfát, hogy mire a levegőbe emelkedünk már alig marad erőm, hogy féljek. Egykedvűen bámulok ki az ablakon, a szomszédom gyanakodva méreget, gondolom azon tűnődik, hogy mivel vagyok bedrogozva. Egy idő után már mindenki alszik, így egyedül én veszem észre, hogy alattunk hatalmas vihar tombol; minden egyes villanásnál megnyugtatom magam, hogy az csak egy villám és nem lézerágyú, így maximum a felhőzet alatt haladó repülőkbe tud belecsapni. Úgy tűnik a légiutas-kísérő személyzetet tájékoztatták a tényről, miszerint a G 4-es számú ülésen ülő utas végigitta az utat Japánig, mert kérés nélkül hordják nekem az alkoholt és nagyon kedvesen mosolyognak. Mikor a kapitány kedélyesen elsétál mellettem, még nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy ne törjön ki rajtam azonnal a pánik. A segítségemre siető három stewardess készségesen elmagyarázza, hogy a másodpilóta pontosan olyan jól képzett szakember, mint a kapitány; így semmilyen körülmények között nem fordulhat elő, hogy a gép csak úgy „magától” repüljön. A zajra, amit csapok, hirtelen felébred a mellettem ülő idős férfi, aki fél órán keresztül beszél hozzám, mielőtt megint elaludna. Egy árva szót sem értek abból, amit mond, a kinézetéből ítélve biztosan hittérítő, vagy esetleg pszichiáter. 7 651 kilométer, 4 db pánikroham és tizenhét Bloody Mary után belépünk az ausztrál légtérbe.

Állítólag örülnöm kéne, hogy végre Pearth-ben vagyunk, egyesek szerint a reptér igazán gyönyörű ezzel a rengeteg pálmafával. Felőlem aztán lehetünk Timbuktuban is és abszolút szarok a növényzetre!

 „Egyáltalán nem vagyok hisztérikus!!!!!!! 6 óra 00 perckor hagytam el otthon a házat. 2 és ½ órát ültem a buszon. 1 és ½ órát ültem a Heathrown. 12 órát ültem egy repülőn. 6 órát ültem egy reptéren. 10 órát ültem egy újabb repülőn, majd 2 órát ültem egy újabb reptéren. Ezen kívül pontosan két órája ülök ismét egy kurva repülőn, tehát az mindösszesen harminchat óra, úgyhogy azonnal fejezd be az pszichoanalízist és hozd azt a kurva Bloody Maryt!”

 „Mi van?? Nézzek ki az ablakon? Te normális vagy? Ezért keltettél fel, amikor végre elaludtam? Wow! Az Operaház! A Harbour Bridge! Sydney!!!!!!!!!!! Azonnal kérek egy kávét! Nem, nem Bloody Maryt kérek kis szívem, hanem kávét! Javaslom, hogy leszállás után nézesd meg az üléskarfát, mert elképzelhető hogy eltörtem! Jesszusom! Azt hiszem a kézipoggyászomat az oszakai reptéren hagytam! Nincs véletlenül egy felesleges fogkefe a fedélzeten? Jó reggel drága asszonyom, gondolom jól aludt, mert olyan hangosan horkolt, hogy a kapitány többször hátrajött ellenőrizni a zajforrást! Csókoltatom a kedves fiát, remélem jobban vannak már a heréi! Szűzanyám, ti Japánban ezt isszátok kávé helyett? Határozottan az az érzésem, hogy  alkoholmérgezést kaptam, remélem beengednek az országban, mert ha vissza akarnak küldeni, kénytelenek lesznek adni mellém egy pszichiátert! Szervusz kicsikém, szomorú vagy mert nem zuhantunk le? Ne bánkódjál, talán majd visszafelé… Helló Sydney, megééééérkezteeeeeeeem!”


* A Zsidó hagyomány szerint a férfivé avatás ünnepe

Reklámok

EvelynnWhite névjegye

Középkorú, enyhén zavarodott nőszemély. Egyes – egybe nem hangzó - állítások szerint a „humorérzék” elnevezésű igen kedvező adottsággal rendelkezik. Ezzel még nem is volna semmi probléma, viszont egy – az olvasni tudó emberiség számára - igen rémisztő pillanatban a fejébe vette, hogy írni is tud. Hát itt kezdődtek a bajok…
Kategória: Sydney
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

BÁTRAN MONDJ VÉLEMÉNYT!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s