Késésben

Tegnap este 2 db mobiltelefont és 1 db ébresztőórát időzítettem a riadóztatáshoz, ennek ellenére fél hatkor ébredek fel, mert vagy nem csörögtek, vagy az éjszaka folyamán teljesen süket lettem. Úgy pattanok ki az ágyból, mint aki skorpió tenyészetet fedezett fel a lepedőn és azonnal fejvesztve rohanok mosakodni. Fogmosás közben véletlenül leverem a folyékony szappant, ami egyenletesen szétterül a fürdőszoba kövezetén. Picassót megszégyenítő ecsetcsapásokkal kenem fel a szemfestéket, menet közben átgondolom, hogy milyen lehetőségeim vannak szappanügyben:

  1. hisztériás rohamot kapni
  2. másik lakásba költözni
  3. takarítónőt fogadni
  4.  kis kezemmel feltörölni

A 4. számú pont mellett döntök, de nagyon gyorsan feladom, mert úgy habzik, mint a rosseb. Berontok a konyhába, hogy csináljak egy kávét, a fél szememet mindig az órán tartom. Nyugalom, csak semmi pánik –ismételgetem magamnak, minden össze van készítve az induláshoz! Felhúzott szemöldökkel iszom a furcsa ízű löttyöt, amikor belenézek a bögrébe eszembe jut, hogy egy civilizált országban a forró víz, tej és cukor egyveleghez kávét is szokás tenni annak érdekében, hogy egy iható jellegű frissítőt kapjunk.  A reggelit kihagyom, mert semmi kaja nincsen, a hűtőben mindössze egy tubus mustár és egy üveg majonéz található. (A majonézt egyébkén azért vettem, hogy a mustár ne érezze magát annyira egyedül!) Berohanok a fürdőszobába, mert az előszoba tükörbe pillantva észrevettem, hogy csak az egyik szemem van kifestve; viszont elfelejtkezem a kiömlött szappanról, így elegánsan elszánkázok egészen a zuhanyozó tálcáig, ahol a függönyben megkapaszkodva kivárom, amíg újraindul a szívverésem. Az egyik kezemmel magamra ráncigálom a farmert a másikkal megpróbálom feltűzni a hajamat. Az produkció végén pont úgy nézek ki, mint egy megkergetett bóbitás kacsa* a vadászszezonban. A tetves lift természetesen lent van a földszinten, így jobbnak látom a lépcsőn lerohanni, a kapuban felborítom a Kovács nénit, aki egyszer majd igazán elmesélhetné, hogy mi a lószart keres reggel hatkor az utcán. A troli akkor hagyja el a megállót, amikor befordulok a sarkon, a menetrend áttanulmányozása közben rémülten konstatálom, hogy a következőig várnom kell tizenhárom percet. A vonat pontosan harminc perc múlva indul, így az esélyeim nem a legjobbak. A barátnőmet – aki telefonon érdeklődik – tájékoztatom, hogy egy apró technikai hiba csúszott a gépezetbe, de mindjárt ott vagyok. A „mindjárt” szó használata jelen esetben kissé el van túlozva. Tizenkét másodpercenként sétálok ki a kocsiút közepére, hogy ellenőrizzem a jármű esetleges feltűnését, mikor a hajléktalan pasas beszól, hogy nem kéne ennyit idegeskedni, olyan ordítozást csapok, hogy a teljes VII. kerület kipattan az ágyból, és rémülten néz ki az ablakon, hogy ellenőrizze a zajforrást. A troli egy halom rozsdának álcázva érkezik és meg mernék esküdni, hogy nem fog kibírni négy megállót. Természetesen minden egyes közlekedési lámpánál pirosat kapunk, így kénytelenek vagyunk megvárni, hogy a zéró mennyiségű keresztirányú forgalom elhaladjon előttünk. Az Astoriánál egy látványos ugrással vetődöm a metrószerelvénybe az éppen záródni készülő ajtók között lévő húsz centiméteres résen keresztül. A táskám egészen a következő megállóig az ajtón kívül lifeg az alagútban. A Déli pályaudvarnál egy klasszikus amerikai filmet idéző stílusban mindenkit félrelökök magam előtt a lépcsőn és a tetemeken átgázolva rohanok fel a tájékoztató tábláig, mert annyi eszem természetesen nem volt, hogy előre megkérdezzem, hányadik vágányról indul a Tapolcai gyors. Nem kell sokáig nézelődnöm, mert a válasz a hangosbemondón keresztül máris megérkezik, a hetedik vágányról indul, mégpedig azonnal. Rendkívül sajnálom, hogy a peronon nézelődő emberek között nincsen egyetlen sportszakember sem, mert a 100 méteres síkfutás tekintetében én lehetnék az év új felfedezettje! A fülkében kifújom magam és alig tudom elhinni, hogy ideértem. Székesfehérvárnál járunk, amikor azon kezdek tűnődni, hogy bezártam-e a bejárati ajtót. Balatonfürednél már biztos vagyok benne, hogy nem. Legalább nem teszik tönkre a zárat az illegális behatolók- gondolom magamban, ha be akarnak menni, csak lenyomják a kilincset és kész. Mikor Révfülöpnél leszállunk a vonatról már alig várom, hogy megpillantsam a Balatont, ugyanis Füred óta folyton egy betörőt látok magam előtt, aki koponyaalapi töréssel fekszik a fürdőszobámban a kövön, mert nem olvasta el a cédulát, amit az ajtóra tettem:

kép_01

* Íme a bóbitás kacsa:

BóbitásKacsa

Advertisements

EvelynnWhite névjegye

Középkorú, enyhén zavarodott nőszemély. Egyes – egybe nem hangzó - állítások szerint a „humorérzék” elnevezésű igen kedvező adottsággal rendelkezik. Ezzel még nem is volna semmi probléma, viszont egy – az olvasni tudó emberiség számára - igen rémisztő pillanatban a fejébe vette, hogy írni is tud. Hát itt kezdődtek a bajok…
Kategória: Hisztéria
Címke: , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Késésben bejegyzéshez

  1. axelyna szerint:

    Hát ez szenzációs!! XD

BÁTRAN MONDJ VÉLEMÉNYT!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s